2012. július 25., szerda

Mert a világmegváltó ötletek mindig a kocsmában születnek

Mostanában olyan furcsa, borongós a hangulatom, pont, mint az időjárás. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy valahogy megszűntem én lenni. A mindig vidám és optimista, a legrosszabb szituációból is jót kihozó, energikus csajszi helyét átváltotta egy mindent rutinból tevő, kedvetlen, monoton, unalomra hajlamos, átlátszó szellem. Ez a negatív szmog, ami körüllengte létezésemet, rátelepedett az emberi kapcsolataimra is. Sem a párommal, sem a családommal nem viselkedtem úgy, mint ahogy kellett volna. Valahogy mindig a rossz szavak jöttek ki a számon, még ha nem is úgy gondoltam őket, valahogy mindig egyszerűbb volt duzzogni. Úgy éreztem, kezdem elveszíteni a kontaktot a külvilággal, és a világ beszűkül körülöttem.
Persze, biztosan közrejátszik az átmeneti pénztelenségem, a büszkeségemen esett csorba, hogy most a nyári hónapokban kvázi eltartott vagyok, és emiatt a kikapcsolódás sem volt zökkenőmentes, ahogy azt a múlt hétvégi balatoni nyaralás katasztrofális volta is jól prezentálja.
A szűkülő világ képzet odáig erősödött, hogy láttam magam 5 év múlva, félbehagyott mesterszakkal, bölcsészdiplomával, munkanélküliként, itt Magyarországon, célok, tervek, álmok nélkül. Láttam magam, ahogy a szeretett konyhában rabszolga vagyok a család mellett egy arctalan férjjel és 8 gyerekkel, akik nem hagyják abba a sírást, hogy elveszik az én, és átveszi helyét az ők, akiknek meg kell felelnem, és mellette nem tehetem azt, amit szeretek, mert az bűn, és különben is, ki vagyok én, hogy saját vágyaim legyenek? Ne kérdezzétek, honnan jöttek ezek a sötét gondolatok, hiszen nem volt különösebb ok, sem erre utaló jel, nem, semmi, ha ismernétek páromat, tudnátok, hogy semmi ilyesmi miatt nem kellene aggódnom! De valahogy mégis ezt a képet láttam magam előtt.

Azt mondják, az ember akkor talál igazán önmagára, ha kiesik a komfortzónájából. Úgy tűnik, nekem is egy hasonló, persze sokkal biztonságosabb lépés kellett: elmentem kocsmázni. Klisé, nem klisé, hogy honnan jött az ötlet? Régebben, mikor egyedül voltam, a haverokkal sokat jártunk el, igen, többnyire srácokkal, zenész-bölcsész cimborákkal, az egyetem elején jó világ volt, fiatalok voltunk, úgy éreztük, miénk a jövő, megtehetünk mindent, ami kimerült az esti fröccsözgetős-gitározós-beszélgetésekben, szerepjátékokban, koncertre járásokban, és igen, néha beestünk egy-egy egyetemi előadásra is, hogy aztán este elmondhassuk, mennyire nincs igaza sem a tanárnak, sem a filozófusnak, akiről épp beszélt, és megállapítottuk, hogy ezt mi a hatalmas élettapasztalatunkkal mennyivel jobban tudjuk. Az a társaság már felbomlott, persze messziről tartjuk a kapcsolatot, de tudjátok, ez már nem az igazi.
Szerettem azt az időt, és úgy gondoltam, egy kis nosztalgia jó lenne, egy kicsit újra fiatalnak lenni, egy kicsit visszatalálni ahhoz a hangulathoz.

Most még egy kis kliséismereti kérdés következik: ismeritek az amerikai filmekből visszaköszönő csapos figuráját? Tudjátok, aki meghallgat mindenkit, ad még egy italt, elveszi a kulcsod és taxiba pakol.
Az a szép ebben, hogy az én egyik legjobb barátnőmből csapos lett a maga 40 kg-jával (vaságyastól) és gyönyörű, hosszú, szőke hajával. Gondolhatjátok, hogy nem egy álommeló. Igaz, azt mondja, önbizalomtréningnek és konfliktuskezelés-kiképzésnek tökéletes. Nemrég végzett az egyetemen, építőmérnök diplomája van.
Két műszakban dolgozik, egyedül van, és azért pont őt vették fel, mert csinosabb volt a másik indulónál. Reggel 6-tól 6-ig, vagy este 6-tól 6-ig dolgozik, nincs segítsége, csak a rengeteg furcsa vendég, akikkel meg kell küzdenie nap mint nap. Azt mondja, nem fél, de azért néha tanácstalan, hogy mit tehet meg vagy hogyan szerelje le a fizető, ám annál részegebb vendégeket. Azt mondtam, hogy mindezt napi 8 órás, 500 ft-os fizetésért teszi? No igen, a szükség nagy úr, de legalább a jattot elteheti. Már ha van, mert azért mindannyian ismerjük a kocsmák ösztöndíjat nem kapó egyetemista és munkanélküli lecsúszott munkás vagy leszázalékolt, nyugdíjazott korosztály anyagi helyzetét és az ittas értelmi kapacitást. Mégis azt mondja, sokat tanul itt emberekről, és talán a jövőben tudja majd hasznosítani a megszerzett tudást. A szemében mégis ott a kétségbeesett kérdés, hogyan lesz ebből élet, egzisztencia, mi lesz szeptembertől, kéne az az MA képzés, csont nélkül f el is vették rá, de ha nem lesz rendes meló, ebből a pénzből nem lehet fizetni, főleg, hogy az albérletet is fenn kéne tartani. Diákhitellel meg amúgy is el van úszva, pedig csak két félévre vette fel, nem akar még több adósságot.

A lényeg a lényeg, úgy alakult, hogy meglátogattam, délelőtt, mert ő is egyedül volt, én is, és a nagy arctalan Facebookon megbeszéltük, hogy mindkettőnknek jól esne egy kiadós beszélgetés, hátha könnyítenénk egymás terhein. Odaértem reggel olyan 8 és 9 között, rendeltem egy üdítőt, és leültünk, üres volt a kocsma. Kivéve azt a matarészeg srácot, aki egymás után kérte ki a söröket, angolul volt hajlandó csak beszélni (tudjátok, van az a szint, amikor annyit ittál, hogy könnyebben és folyékonyabban megy az idegen nyelv, mint a sajátod). Mikor a barátnőm főnöke beugrott a "hihetetlenül jól nevelt, kicsit sem erőszakos", 5-6 éves forma, lakkozott körmű lánygyerkőccel [Angyalkának hívták egyébként] és még két kicsit idősebb lánnyal, egyedül maradtam a sráccal. Elmondta, azért iszik már egy hete, mert a barátnője egy heti! járás után kidobta, mert ő a meg nem értett zseni, egy alkoholista, és ezt nem szeretik a lányok. Említettem már, hogy ez a srác kb. 25 éves, az egyetemre jár, informatikus-könyvtárosnak készül, szóval ő  a jövő értelmisége, ő a jövő záloga. Olyan gyönyörű tervei vannak, mint " 25 gyerek 28 különböző anyától", akiknek majd fizeti a lakását meg az autót, mert ő vállalkozást indít. Beszélt valami kettéfűrészelt és összerakott 5-ös BMV-ről, és hogy bármikor letesz a haverjának 500.000 Ft előleget, és viszi a Lamborghinit , de igazából nem volt túl sok összefüggés a szavai mögött. Minden esetre kifizette az üdítőmet, majd elegánsan beájult az asztal alá, összepiszkította magát, majd kb. 2 óra múlva nagy nehezen sikerült hazaküldenünk. (A tulaj akkor már persze nem volt ott, robogott tovább a hihetetlenülelegáns kocsijával.) Meg kell mondjam, szerencsénk volt, mert egy hajléktalan jött be az utcáról, és csapvizet kért. Őt kértük meg, hogy segítsen kitessékelni a jövő nagy reménységét, a meg nem értett őrült zsenit, ahogy magát nevezte, és ő szívesen segített, hálából egy kevéske csapvízért. Így mindenki jól járt.   

Ezek után egy capuccino mellett, immáron nyugodtan beszélgetni kezdtünk a barátnőmmel. Végigvéve az ismerőseinket a régi társaságból, összeszedve, ki meddig jutott (éljen a 2006-os évfolyam), egy új, világmegváltó ötlet jutott eszünkbe, ami újra célt adott és energiát arra az időre, amíg mindketten befejezzük a tanulmányainkat, ami cirka másfél év: ha mindketten végeztünk, akkor nyakunkba vesszük a világot, és kiköltözünk Németországba. Ott a barátnőm a szakmájában gyakornokként kezdve jó eséllyel indul a ranglétrán, hiszen nagyon okos, jó képességű és szeret tanulni, egyszóval jó szakember. Én a magam jövőbeli 3 diplomájával csak elhelyezkedem majd, hiszen a másfél év alatt meg tudok tanulni németül, így legalább nem megy pocsékba a diákmunkával keresett pénzem. Ha meg nem, hát nekem nem büdös a munka, szívesen megyek akár takarítónak vagy konyhalánynak is. Üsse kavics, a párom is velünk jöhet, és higgyétek el, amilyen sokat tud a szakmájában, játszva talál majd munkát.

Amint látjátok, sikerült kitűzni egy remek célt, amiért érdemes tenni, és küzdeni, ami újra kicsalta a napsugarat borongós hangulatom felhős egére.

Addig is azonban el kell mondanom: Magyarország, én így szeretlek!








3 megjegyzés:

  1. De jó volt ez a posztod! :) Sok sikert, én drukkolok, hogy elérjétek a célotokat! ;)

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Tetszett a bejegyzésed, ahogy a blogod is! :)
    Fel is iratkoztam hozzád, hogy nyomon követhesselek! :)
    Ha van kedved, kukkants be! :)

    http://lifelikevision.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
  3. Isa, köszi, sajnos ez a mai magyar valóság...tudom, hogy Romániában nehéz magyarnak lenni, de hidd el, Magyarországon is egyre rosszabb a helyzet...

    Lifelikevision, köszi, ígérem, ha majd kilátszom kicsit a melóból, benézek:)

    VálaszTörlés