Történetek a GAZtronómia margójára - Hamburg

No.1.
Az első történetet OceanCowboynak ajánlanám, ő talán fel tud világosítani arról, mit is ettünk, és miért nem olyan volt, mint amilyennek kellett volna lennie, vagy milyennek is kellett volna lennie?
Életem egyik legromantikusabb randevúja, Hamburgban - hol másutt - a November étteremben. Szerettünk volna valami igazán hangulatos helyre menni, igazi jellegzetes hamburgit enni, és hát tudjátok, olyan felejthetetlen estét, ami a filmeken szokott lenni. Mindezt német nyelvterületen. Ezt azért fontos leszögeznem, mert hát az az igazság, hogy én szinte semmit nem tudok németül, csak a Guten Tag!, a danke, a bitte schön, a tschüss és az ich möchte (tipikus nő, tudom) szófordulatok vannak meg. Párom ellenben nagyon jól beszéli a nyelvet, persze ha informatikai szakszövegekről van szó, nem pedig konyhai és élelmiszerszlengről. Sebaj, gondoltuk, majd a honlapot megnézzük, és google barátunk lefordítja nekünk amit tudnunk kell, így már otthon kiválaszthatjuk, mit eszünk, és talán a pincért sem tartjuk fel órákig. Nos, az oldal azóta sem található, hiába van fent a netcím a legtöbb turistainfón. Nem baj, szeretjük a kihívást, és a romantikus nap után a romantikus vacsiról nem voltam hajlandó lemondani.

Az étterem maga inkább egy bár, nagyon hangulatos, a berendezésben a fa dominál, koktélpult bárszékekkel, az éttermi részen külön dobogók, este félhomály, gyertyák, kedves, fiatal pincérek, gyors kiszolgálás, tényleg nagyon romantikus, olyan, amitől az ember azonnal hangulatba kerül. Persze úgy könnyebb hangulatba kerülni, ha érti az ember, mit is akar tőle a pincér.  Tudtátok, hogy a németeknél az előétel, valamilyen saláta természetes étkezés előtt? Van ugyan, hogy 1-2 eurót felszámolnak érte, de alapvető funkciója, hogy amíg a rendelés elkészültére vár az ember lánya, ne unatkozzon, hanem addig is gerjessze az étvágyát valamilyen öntet, mindig friss brötchen és ecetes saláta kombinációjával. A magyar gyomor ehhez nem szokott, igaz? Legalábbis az enyém biztos nem, hiszen mikor megláttam a salátát, amit teljesen automatikusan, rendelés nélkül és ingyen hoztak ki, megbántam, hogy egyáltalán rendeltünk valamit, látván, mennyire jól fogok én lakni ezzel az egyébként roppant finom előétellel is.

A szósz isteni, kicsit zsíros ízű, majonézes, fűszeres, pikáns valami volt. A salátán ecetes öntet, tényleg szuper. Jól indul az este, gondoltam én naivan.
Visszatérve a rendelésre, pontosabban a fő fogásra, gondoltuk, rendelünk két személyes haltálat. Mikor itthon vagyok, a húsos tálakról rám eső részt sosem bírom megenni, ám a hallal jól elvagyok, kevésbé laktató, vagy csak számomra különlegesebb íze és ritkább alkalmakkor való fogyasztása teszi vonzóbbá, nem tudom. Párom is szerette volna kipróbálni, és a scrampo/scrumpi? (garnélarákok) meg teljesen odáig van, szóval jó választásnak TŰNT, még akkor is, amikor kihozták. Gyönyörű tálalás:

Alufóliával voltak elválasztva az ínycsiklandónak kinéző szószok és állatkák, melléjük kis tányérkán rizst hoztak. És akkor meg is kóstoltuk. Hááát...nem mondom, hogy életem legjobb élménye volt.
Legelőször is a rizst só nélkül készítették el. Utánasóztuk, de mindenki tudja, hogy az azért nem ugyanaz.
A halak pedig, szerintem haladjunk sorban.
Lazac spenótos mártásban. Nekem ízlett nagyon, bár lehet, hogy csak azért, mert az volt az első lazac, amit életemben ettem, és megmondom őszintén, nagy mítosza volt a szememben, úgy képzeltem, ez az egyik legfinomabb hal a világon. Hát, nem rossz, meg egy előző posztban is írtam, hogy hmm, de jó volt az a lazacos szendvics, de azért én nem hiszem, hogy egy halnak ennyire száraznak kellene lennie, mint ez volt. A mártás viszont igazán jónak bizonyult.
A második citromos mártásban tálalt rák és tintahalkarikák. Uhh:S. Nem is szívesen emlékszem rá vissza. A mártás rettentő sós, ahogy a tintahal is, ráadásul, mint a gumitalp. Ciki vagy sem, én egy fél falatot tudtam letornázni a torkomon, és örültem, hogy nem köszönt vissza. Az óriás garnélarákok ehetőek voltak. Kis mennyiségben ugyan, és persze csak muszájból, de ehetőek.
A harmadik étel pangasius filé panírban (nem tudom, hogy rántott volt-e vagy más, mert a szósz eláztatta picit), kicsi rákos mártásban. Ez sem volt rossz, pont úgy, mint a lazac, csak épp volt egyfajta telített íze a szósznak, tudjátok, amikor finom, finom, de kicsit fojtogató/émelyítő érzésed van. Nálam ilyen érzést vált ki például, ha mustárt keverek tejszínnel.
Egyszóval nem ez volt a legfinomabb étel, amit Németországban ettem, de amennyit akkor nevettünk, és amennyire kellemes volt a hely atmoszférája, mégis el kell mondanom, hogy életem egyik legromantikusabb estéje volt, és a salátának köszönhetően éhesek sem maradtunk. 


N.o.2.:
A peeperbahni étteremről volt már szó? Tudjátok, a Reeperbahn a piroslámpás negyed Hamburgban, nem messze a kikötőtől. A kirakatokban, ha nem is éjszakai pillangók, de hatalmas "szerszámok" lógnak, van pornográf mozi, minden, mi szem-szájnak és testnek ingere, és furábbnál furább alakokkal lehet találkozni az utcákon. Az idegenvezetők többnyire transszexuálisak, a punkok vízipipáznak, és nem csak ízesített dohányt szívnak, öt percenként leszólítanak hölgyek,urak,  éjszaka villódzanak az erotikára hívogató fények, és az egésznek van egy bizarr/groteszk hangulata, ami, be kell vallani, nagyon tetszetős. Nézzetek magatokba, ki ne szeretne elmenni ide, megbotránkozni kicsit, hogy erkölcsi fölényét nyugtázva, némi félig viccnek szánt, félig komolyan gondolt szuvenírrel távozva visszatérhessen polgári életéhez?
Mi nappal voltunk, a biztonság kedvéért, és hogy mégse legyen olyan nagy az első sokk. (Legközelebb szívesen visszamennék éjjel is)

Nem mertem többet, vagy kirívóbb dolgokat fotózni:$.

Az érdekesség, ami jól szemlélteti a helyi viszonyokat, étkezés közben kapott el minket. Betértünk ugyanis egy egészen korrektnek tűnő étterembe. Kiderült, hogy étteremlánc, a neve Schweinske. Mindenkinek ajánlom, kicsit gyorsétterem, kicsit rendes étterem jellegű, nagyon finom az étel és jó a kiszolgálás, és hatalmas a választék. A pincér pedig segítőkészen mutogat, beszél és jelez még akkor is, ha a huszonötödik ételről kérdezzük, hogy ez milyen, mit jelent, mi van benne. Pedig elég egyszerű és könnyen érthető az étlap, de hát Istenem, nem tudhatja mindenki, hogy németül mi a szalonna.

Az ételeink és italunk: én valami erdei szószos disznóhusit ettem, párom pedig grillezett 3 féle húst, amik közül az egyik őz volt.

És akkor a történet. Nem messze a mi asztalunktól ült egy baráti társaság. Amint látjátok a képekből, ez nem egy rossz étterem, és mégis megtörténhet ilyen, amiről én álmomban sem gondoltam volna. Az egyik srác a társaságból fogja magát az étterem közepén, és letolja a gatyáját, sőt le is veszi. Az alsógatyáját kitömi valamivel, szerintem zsemlével, majd így, egy szál kitömött alsónaciban kezd táncolni, az asztalon, mellette, a vendégek között, és a pincérlányokkal imitál aktust. Kis idő után kérik csak meg, hogy most már legyen kedves befejezni. Én megbotránkoztam. Senki más, csak én. Mert ez a Reeperbahn, itt minden megtörténhet.

N.o.3.
Most már egy ideje itthon vagyunk, vagyis voltunk párommal, de neki megint vissza kellett utaznia. Utolsó este meg akart lepni, és én meg is lepődtem, meg is hatódtam, mert két héten keresztül rejtegetett előlem egy németországi ajándékot, és én még csak nem is sejtettem. Ráadásul olyan ajándékot, hogy hűha.  Gordon Ramsay Dinner für Freunde című könyvét, ami ugye itthon nem is jött ki. Gondolhatjátok, mekkora volt az öröm. Igen ám, de mikor átlapozgattuk, hogy ha majd hazajön, miket is fogok belőle elkészíteni, nagy csalódás ért. Nyomdahiba, a desszertek fele másodszor is bele lett nyomtatva, a halas fejezet kellős közepébe, így természetesen fél fejezet hiányzik. Azt a csalódottságot, ami nem is az én, hanem párom arcára ült ki, nagyon rossz volt látni. Hiába mondtam, hogy a meglepetés ugyanolyan jó, és hogy boldog vagyok, hogy ilyen párom van, el lett rontva az ajándékozás. Szegényem, vissza kellett vinnie a könyvet Németországba, és remélni, hogy kicserélik. Még nem tudjuk, hogy ki fogják-e, mert hát a blokk utazás közben elkallódott. Ne is mondjatok semmit.
Nekem csak az az igazi csalódás ebben a történetben, hogy párom igazán jól kifundált és kivitelezett meglepetésébe az általam oly nagyra tartott német precizitás piszkított bele, ám ha majd kicserélik, és otthon leszünk, egy felszerelt konyhában, én olyan de olyan finomakat fogok főzni belőle...hogy mindenki csalódottsága elszáll, és csak jót nevetünk majd a történeten! Mert fő az optimizmus (és a leves is)!